sosem ugyanaz a távolság

tervez valamit,
valamit tervez,

üvegen át nézi a
tehetetlenséget,

el akarja
olvastatni magát, de

nem képes, írni még
nem tud,

így olvastatni sem,
betűket le-

galábbis,
legfeljebb a mozgást,

le szokta rajzolni
a monogramját,

mono gramm, így hívja magán

a filctoll nyomát,
ilyennek látja

éjjel az arcát,
szürkén laposnak,

szőkésen
átlátszónak, így a fejét

hajráffal, rajzokkal
fogja körbe,

vonalakkal fonja
át, most is ül,

nézi, a fogasról
hogy lóg mellé

a kabát, amihez
mérni szokták

testét, és az
ölében egy lapon őt

jelöli két betű,
amit lerajzolt, de

nem olvashatott el,
mégis saját,

bezárta őket egy
körbe, szeretné,

ha valahol egymásba
folynának

vonalaik, ez azt
jelentené, hogy

nem lehet az ember
egyszer sem

ugyanazon a helyen,
hiszen még

soha nem is volt
ugyanaz a hely,

és most, ahogy
először suhan

a sínek felett,
elhiszi, hogy van,

kinéz a rétre, a
távolság jelöletlen

az üveglapon,
mozdulatlan arc

átmeneti színe, meg
sem rezzen,

de érezni lehet a
képi áthatást

(Megjelent: Tiszatáj, 2011/12, 39.)